lipót

2007

Noran Kiadó

Akár az első kórház-privatizációs regénynek is nevezhetnénk e kötetet, ha nem lenne annál sokkalta több, hiszen húsbamaróan aktuális és egyszerre örök érvényű látleletet ad arról a bolondházról, amelyben élünk. A szerző a Tébolyda magánosítását és jövőjét írja le egyetlen hatalmas szusszban lakói, a betegek – pontosabban egy beteg – szemszögéből.
Szürreális pillanatok keverednek naturalista részletekkel, álomszerű betétekkel, ahogy a „főhős”, Balabál egy szuszra elbeszéli a kórház teljes kiürülését és széthullását. A történet különös nézőpontjai, a szilánkos emléktöredékek, a szabad asszociációs ámokfutás, a váratlan képzettársítások meggyőző erővel mutatják be egy zárt, minden különösségével együtt otthonos világ darabokra hullását, hogy a végén már nem is igen tudjuk, hol ér véget az elmegyógyintézet és hol kezdődik a tébolyult világ.

Persze nem kell különösebb éleslátás ahhoz, hogy ráébredjünk: a Lipót főhősének sodró nagymonológja voltaképpen kultúrtörténeti allúziókkal dúsan átitatott metafora: ott kavarog benne Molly álma, drMáriás kedves írója, James Joyce nagyszabású kísérlete a belső monológ megteremtésére; a Varázshegy szanatóriumi védettsége; a Száll a kakukk fészkére fojtott atmoszférája; Gogol maró öniróniája; és a metafora, a kapaszkodók nélküli világ, a pornósztárrá züllő kórházigazgató, aki saját intézményét kénytelen bérbeadni a saját maga szereplésével készülő filmhez, a „ministránselnök”, aki elcseréli főhősünkkel az ország irányítását, a privatizáció – mind-mind e rendszerváltó kis ország szürreális, álomszerű jelenetek során át kikristályosodó metaforája.

részlet

“…és akkor a Guszti lehajolt, összekuporgatta a mocskos sarokba dobált csikkeket és a szájába nyomta, talán éhes volt, vagy egyszerre akart cigizni és ebédelni, közben meg csak vihogott, s olyan szép és ártatlan volt, mint egy fénylõ angyal, õ, ez a felpüffedt, kerek, vörösképû félnótás, s már táncolt is egymagában, kockáról kockára, mindig csak fekete kockára lépve, míg a kövér Manci egyhelyben toporgott mellette csókokat küldözgetve szanaszét mosolyogva, a langaléta, csontsovány István meg saját magával vitatkozott arról, hogy az isten vajon melyik kórteremben fekszik, a többiek meg ténferegtek, vagy csak bambultak maguk elé, ki a vaságyán fekve, ki a rozzant bádogszékén üldögélve, s néztek a semmibe vég nélkül, míg a folyosón összezárva vártuk az idõ múlását, azét, amely már semmi jót nem hozhat, hisz mi maradhatott még hátra, itt, ebben az elfekvõben, a halál elõtti utolsó állomáson, ahová azt se tudjuk mikor hoztak bennünket, s csak arra várunk, hogy abban a pici bádogkoporsóban elvigyenek majd, amelybe lám, mégis mindannyian mérettõl függetlenül beleférünk, ahogyan még a hatalmas termetû Zsolti is, aki mihelyst meghalt úgy összement, mintha kiment volna belõle minden, ami ezt a hatalmas rettenetes húsdarabot Zsoltivá tette, azzá a rettenetes csávóvá, aki mindig a fürdõben molesztált, fõleg a nõket, s ott akart mindig beléjüknyomakodni, bár sokszor a fiúkkal is csinált ilyesmit, de én szerencsére nem tetszettem neki, szóval itt, mi mindannyian, a folyosónkon csak azon álmélkodunk, hogy most vajon a Guszti miért zabál ismét csikket, mert az bizony rossz jel, a Guszti nem szokott ennyire meghülyülni, csendben szokta a fülét, mindig csak a jobb fülét jó hosszasan és alaposan nyomorgatva magában ellenni, de most, hogy ismét csikket kezdett zabálni, tudtuk, hogy ebbe akár bele is halhat, hisz megfullad, vagy kiszakad a bele, vagy majd szétrobbantja a vérnyomása, s éreztük, hogy most valami baj lesz a mi tömény húgyszaggal átítatott folyosónkon, ahol most éppen az István eresztett ki egy kolbászt magából, s máris ijedten próbál eloldalogni mellõle, de a Manci azonnal kiszúrta, s már rohan is felé a kezében egy feltörlõronggyal vihogva, mire az István szégyenkezve ugyan, de fogja, s törölgetni kezdi vele a cuccát, s ijedten keni szanaszét a folyosón, ahonnan nem lehet kijutni, ahová csak a takarítók, ápolók, orvosok tudnak bejutni kulccsal, mert csak nekik van, mert õk nem veszélyesek, mondják, õk nem veszélyesek ránk de magukra nézve sem, s leginkább az a veszély nem áll fenn, hogy elmenekülnének innen, hisz miért is menekülnének, amikor bármikor hazamehetnek…”

Lubinszki Mária: Csak a megoldhatatlan gond van velünk

Elég egy rossz pillanat. Egy rossz döntés. Ami így vagy úgy, mind- nyájunkkal megesik. Amikor összetörik az a hitünk, amely egy kézbe fog múltat, jelent, jövőt; ami erősebbé tesz a kinyithatat- lanul becsukódott ajtóknál, ami erősebbé tesz a tébolyda zárainál. Hogy csak a megoldhatatlan gond maradjon mögöttünk, örökségül azoknak, akik sosem tartoztak hozzánk igazán.

drMáriás frissen megjelent, lipót című regénye összetört életek és egy összetört társadalom útvesztőjét mutatja be az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) bezárása kapcsán. Egyetlen mondatban. Minden őrület, abszurditás és fájdalom ellenére egy művészien és zseniálisan letisztult alkotásban. Az emberi élet kontrollálhatatlan, kiúttalan és megoldhatatlan dimenzióiban, a létezve semminek lenni határterületén is lehet otthont, összetartozást és derűt teremteni. Mindegy, mi köt össze. Az őrület vagy a kiszolgáltatottság. Vagy a rosszul sikerült életünk. drMáriásnak sikerült elementárisan és kendőzetlenül rávilágítania arra, hogy az elmebetegség és normalitás között csak egy alig sejthető, ingoványos ösvény vezet, ahol nagyon könnyű eltévedni. A valóság és a hallucinációk, illúziók egy szempillantás alatt átbillenhetnek egymásba; aki normálisnak hiszi magát, lehet, hogy mégsem egészen az. Régen talán egyértelműbb volt ez az átmenet. Egyértelműbbek az emberi kapcsolatok. Egyértelműbb a társadalom belső dinamikája. Egyértelműbbek mi is a magunk számára. Érthetetlen és megmagyarázhatatlan eseményeknek nem lehet logikus keretet adni anélkül, hogy az ember ne veszítené el a talajt a lába alól. Aki erre képes, abban mélyen, legbelül, tudattalanul betegszik meg valami. Éppen az az énrésze, ahonnan, és kizárólag onnan, a saját békéjét, harmóniáját és megnyugvását kereshetné. De, hazudva magunknak, hogy minden a legnagyobb rendben velünk – sőt, soha jobban nem voltunk – kívül, a világban keresünk megoldást: mindhiába. Az őrült egy rozsdás ágyrugóval kinyitja a zárt ajtókat, és látja a világot, a miénket, most: prostitúció, pornófilm-forgatás, mértéktelen élvezetek és orgiák, wellness, pénz, lecsúszott, munkanélküli tehetségek, átverés és önátverés; az őrült megijed. Sajnálni kezdi őket. Az unalomból nem gyógyít ki az élvezet. A regény épp ezért rendkívül és rémisztően aktuális; bár sarkalatosan, de épp a mai társadalom leggyengébb pontjainak tükörképe. Megváltozott az ember önmagához való viszonya. Már nem tud örülni egy kertnek, a szikrázó napsütésnek, egy öreg platánfának. És mégis, a sok tébolyultság közepette, a legegyszerűbb lelkek akarják a megoldást, a jót, a harcot. A legsötétebb őrületben is ott a vágy a gyógyulásra, a boldogulásra, az egészséges életre; és ők tudják, hogyan kell harcolni önmagukért. Mi itt kint, távol a sárga háztól miért nem tudjuk? Csak a boldogtalanságot és a magányt tudjuk, de harcolni ellene már nem. Vagy a harcunk, önmagunk építése helyett, mások és a külvilág rombolása. A szélmalmaitokat nemigen győzitek le – írja drMáriás.

Jó pár évtizeddel, kereken 80 évvel ezelőtt, 1927-ben jelent meg Hollós István Búcsúm a sárga háztól című könyve. Hollós 1910-től 1927-ig volt a Lipót főorvosa. Búcsújában lehetőségként vetíti előre azokat a tényeket, amelyekkel még manapság sem tudunk mit kezdeni. Hogy szükség van az elmebetegek emberi, szakszerű és mindenkinek hozzáférhető ellátására, és hogy próbáljuk megérteni őket: ugyanúgy átmegy mindenki azokon a lelki konfliktusokon, amelyekbe ők belerokkannak. Semmivel nem vagyunk különbek. drMáriás regénye ugyanígy egy segélykiáltás. Ha Hollóst nem hallottuk meg a múlt század elején-közepén, hátha majd drMáriást most meghalljuk. Szürreálisan és hátborzongatóan ábrázolja az elmebetegek hétköznapjait, hogy egy illúzió hogyan nyújthat kapaszkodót és kiutat az aktuális abszurditásból. Gyilkosság, agresszió, féktelen tombolás – egy görbe tükrön át megérthető és elfogadható az őrültek mélységes vágya a szeretetre és valahová tartozásra. Minden beteg gyermekké lesz; otthont és anyát keres, írja Hollós. drMáriás épp ezt a gyermeki létet vizionálja karaktereiben: ösztönlényeket ábrázol, akik még gyermekkorukban bennragadtak egy meg nem történtté nem tehető fájdalomban. A regényben kirajzolódnak az egyéni sorsok és személyiségek, mögöttük megalázás, jelenük meg nem élt élet, tele élni akarással. Akár rólunk is szólhatna. Az emberi teljesítőképesség és teherbíró képesség határtalanságába kalauzol a könyv. A saját használatomra gyakran emlegetett közhely, hogy aki mindent elbír, mindent merhet – mégiscsak egy vágyálom marad. Igen, irigyeltem a főhős bátorságát, mely a tetteihez kellett, és az író bátorságát, mely a szavaihoz. Azt a merész extravaganciát, amivel fittyet hányva konvenciókra és jólneveltségre, az asztalra mer csapni, és a világba üvölti: homályos, sehova se vezető útjaitok útvesztőiben legyen már végre rend és emberség. A pokolnak tűnő alagsori, sötét, büdös folyosó lakói féltik rácsaikat, félnek a világtól. Az ott maga a mennyország és béke, mert kiszámítható és megszokott törvények uralkodnak. Ki védi meg őket a kintről jövő jótevők kaotikusnak és erkölcstelennek tűnő világától? Lehetett szeretni azokat a falakat. Mert az ott lakóknak biztonságot nyújtott közös gondjuk: csak úgy létezünk már, mint egy probléma. Mégis igazabbul. Az elmebeteg őszinte. Nem tud hazudni. Nem tud játszmázni. Félrevezetni. Épp ezért kerül oda.

Minden lélegzetvételünk hazugság – írja Ingmar Bergman, filmje forgatókönyvében. Elhárításokból emelkednek magas váraink, nem a tudásból és a munkából. Hasítás, elfojtás, tagadás, projekció – a modern világ valósága. Balabál, drMáriás regényének a főhőse így szól: …ezek után már álmodni, álmodozni se volt mit, legfeljebb rémálmodni, de azt meg ébren tudtam a legszebbet, de olyat, ami maga volt a valóság, amelynél szörnyűbbet tán még soha senki sem rémálmodott. Valóság és álom egyszer csak összekeveredik. Elég egy rossz pillanat. És végleg megoldhatatlan problémává válunk.

(drMáriás: lipót, noran, 2007)


Benedek Szabolcs: Démonkrázia

DrMáriás új regénye részben szerkezeti okokból, részben talán az olvasást megkönnyítendő rövid fejezetekre tagolódik, ám valójában egyetlen, hömpölygő, sodró lendületű prózafolyam. Bevezetőként, esetleg mottó gyanánt a könyv 5. oldalán „egy kezelt feljegyzését” olvashatjuk, melyről nem tudni, hogy eredeti-e, vagy pedig drMáriás kezétől származik, mindenesetre mindjárt az elején jelzi azon írói szándékot, miszerint a regény nem más, mint egy elmegyógyintézeti beteg akár egy szuszra végigmondható, végigolvasható monológja. Azt, hogy ennek se eleje, se vége nincsen, jelzi, hogy például a szöveg nem tagolódik mondatokra, ilyenformán mindjárt az első regényoldalon hiányzik a mondatkezdő nagybetű (később, a fejezetek kezdeténél se találkozunk vele), a legutolsón pedig a mondatzáró pont stb. Ám dacára a látszólagos „kezdetlenségnek” és bejezetlenségnek, mégis csak kirajzolódik egy epikai ív, a regénynek van menete, a szöveg valahonnét valahová tart, azaz bizonyos stiláris eszközök mintha ellentmondanának a cselekmény adta szerkezetnek.

Persze, ne kérjünk számon ott normalitást, ahol nem normális dolgokról esik szó. A regény címe Lipót, ám ezen – továbbá a borító élénksárga színén – kívül a szövegből konkrétan nem derül ki, hogy a benne olvasható események színhelye az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet. Ezeket az utalásokat figyelmen kívül hagyva a regényt akár egy tébolyda szürreális események közepette bekövetkezett végnapjai elbeszélésének is tekinthetnénk: miután bezár az elmegyógyintézet, egy folyosónyi ápoltat ott felejtenek, akik egyike, a narrátor Balabál a kollektív éhhalál elöl menekülve egy emberi szívvel és egy májjal a hóna alatt kimegy a külvilágba segítséget hozni, majd a történet mindenféle abszurd fordulatot követően mégis csak az időközben velneszközponttá átalakított, valójában orgiák és pornófilmek helyszínéül szolgáló épületben azzal a tanulsággal ér véget, miszerint mindegy, hogy kezeltként vagy nem kezeltként, de valójában mindannyian egy tébolyult világ őrült betegei vagyunk. Azonban hogy a szerző nagyon is konkrét dolgokra utal és pítette a regényt, arról egyfelől a cím gondoskodik, másfelől az ennek fényében értelmezhető váló egyéb jelek. Az olyanok például, hogy az események idején tavaszias, enyhe tél van (ugye, mindnyájan emlékszünk az előző télre?), illetve, hogy a regény végén fölbukkan (Balabál megfogalmazása szerint) a „ministránselnök”, aki, mint mondja, jót akar, csak hát „hiába tesz mindent, attól itt semmi, de semmi nem lesz jobb, hiába próbál és segít, és igyekszik, és tesz minden tőle telhetőt, a világ és a gonoszsága csak úgy zúdul rá vég nélkül”

A kötet egyik fülszövege az első kórház-privatizációs regényként határozza meg drMáriás könyvét. A „Lipót”, azaz az OPNI egyik elbocsájtott elmeorvosától származó másik fülszöveg jelzi, hogy a regény kézirata még azelőtt született, hogy a tébolyda privatizációja, illetve az akörüli szándékok és lépések nyilvánosságra kerültek, előrevetítvén ezáltal az azóta már megvalósuló (helyenként szürreális) jövőt. Meglehetősen aktuálisnak mondható tehát drMáriás új műve – ami egy irodalmi alkotás esetében nem föltétlen jó. Én azonban mégis úgy gondolom, hogy ez a regény az aktualitást meghatározó események elmúltával is a helyén fog maradni. Ugyanis arról ad keserűen groteszk, abszurd, ugyanakkor mégis hihető pontosságú számvetést, hogy a tébolydán kívüli és belüli világ bizonyos (jobbára kívülről fölállított) kereteket leszámítva ugyanaz. Sőt, ami odakünn hiányzik, az bent még meglehet: „sok-sok szeretet – jelenti ki Balabál –, az meg nekünk van bőven, hisz másunk sincs, talán azért is vagyunk ennyire megkopasztva kívülről, mert nekünk abból oly sok van odabent”. Később azt mondja: „démonkráziában élünk, még itt, a bolondházfolyosó mélyén is, és itt mindenki egyformán fontos”. Mit tehetünk hozzá mindehhez mi, idekint? Talán azt, hogy kívánjuk: legalább ebben igaza legyen.

(Élet ÉS Irodalom, LI. évfolyam, 41. szám, 2007. október 12.)