szabadkőműves szex

2010

Noran 2004 Kiadó

A szerző sokrétű, sodró, izgalmas és félelmetes regénye megannyi módon értelmezhető, de az irodalmi aktualitásoknál maradva leginkább Dan Brown Az elveszett jelkép című thriller-regénye paródiájanak tűnik, hiszen története a Capitolium csillogó termei, hatalmas limuzinok, dörzsölt politikusok és misztikus professzorok helyett egy hajléktalan megvilágosodásáról szól.
A főhős egy zivataros temetésen tévedésből beesik a sírgödörbe, elföldelik, majd miután kijáratot ás onnan magának belőle, berendezi és belakja mint szeretett új otthonát, aztán nappalait kilátástalan munkavállalóként a legkülönbözőbb torz véglényekkel küzdve pénz és élelem reményében tölti, nem egyszer szexrabszolgaként, miközben éjszakáin fokozatosan megnyílik előtte egy titokzatos világ, a kőcsiszoló holtak birodalma, akik különböző próbatételekkel próbálnak a jövevénytől megszabadulni, s míg próbálkozásaik rendre sikertelenek, hősünk rádöbben élete értelmére, valahol félúton egy romkápolna és egy hotelszoba között.
Persze, ez a páratlanul izgalmas történet nem csak ezen a módon értelmezhető, hiszen a szöveg igazából egy nagyívű szellemi utazást ír le, amelyen a számos meghalás és feltámadás során Dosztojevszkij, Tar vagy Bukowski figuráira emlékeztető főhős végül ebben a húsba maróan kelet-európai miliőben megtalálja kiútját. Mert Máriás ezúttal egy olyan pszicho-kriminek vagy pornóregénynek álcázott üdvtörténetet írt meg, ami szellemes párbeszédeivel szórakoztat, miközben mély lelki világával a lét legszélére sodródott, teljesen kiszolgáltatott ember vívódását írja meg, amely nem egy krimitörténet színes színfalai között zajlik, s  nem gondtalan happy end-el végződik, hanem valósan groteszk világunkban játszódik, ahonétt egyetlen kivezető útként az ég meghódítását mutatja fel.

részlet

“…amilyen felemelő volt az éjszaka, olyan mély letörtséggel ébredtem reggel abban a rettenetes gödörben, amelynek így egyáltalán nem is értettem a varázsát, csak a teljes kilátástalansága, csupaszsága, reménytelensége köszönt vissza hűvös nyirkosságában, s bár értettem, hogy nincs mindig ünnep, s olykor a buta való váltja fel az öröm pillanatait, hogy a harc mezejévé tegye az amúgy békésen önelégült, a szellem szórakozásának,  végül is az élet talán egyetlen értelmének, a lelki emelkedettségnek az ügyét, én mégis azt akartam, hogy nappal is ünnep legyen, még akkor is, ha azt küzdőtérré teszi a feladat, hogy menjek, és a túlélésért küzdjek, s most már valóban komolyan vettem azt, hogy jobbítani akarok a világon, valaki hasonszőrű szerencsétlenen segíteni, aki szomjúhozza a kinyújtott kezemet, és talán semmi mást annyira, mint hogy legalább egy pillanatra beleéljem magamat elesett helyzetébe és megértsem a poklát, s amikor már nagyon leverten, mert az éhség, a szomjúság, és a fáradtság mellé most beköltözött lelkembe a teljes hiábavalóság és meddőség érzése is, végre kész voltam bevallani magamnak, hogy most valami újat kell tennem, valóban jót és építőt, ekkor elbizonytalanodva, mégis újult erővel lőttem ki magamat a kriptából s indultam utamra, hogy megkeressem azt a legnyomorultabb,  legszerencsétlenebb teremtményt, akin most igenis segíteni fogok, s megmutatom, hogy bizony én nem csak hogy együtt érzek, de teszek is valamit, ha kell a fél vesémről is lemondok a javára, mert teljes mélységében átélem az elesettségét, a magányát, a kiszolgáltatottságát, s ahogy mentem, csak mentem, ki a temetőből s végig az utcákon azt keresve, aki a legmélyebben van, hogy azt magasabbra emelhessem, mentem, csak mentem előre, hogy végül egy útszéli kis füves részen megpillantsam azt a nedves, szakadt kartondobozt, amelyből sóhajtozást hallottam, majd kíváncsian odamentem, belenéztem, s egy szép arcú, kéz és láb nélküli nőt láttam ott rongyok között feküdni, aki amikor meglátott, ismét felsóhajtott, úgy, mintha a hatalmas kilátástalanság közepette én lennék az egyetlen lehetséges felmentője, aki a legutolsó pillanatban érkezett hozzá, hogy vele valami jót tegyen

1. Mi a baj? – kérdeztem.
2. AAAAAhhhh – sóhajtotta.
3. Csókolom a kezedet. Vagy bocs, mivel az nincs, akkor az orcádat. Szóval, mi a baj? Mi történt veled? Miben segíthetek?
4. AAAAhhhhh……

úgy feküdt ott, azon a kupacon, mindenféle rongyba tekeredve, büdösen, koszosan, mint a már végérvényesen hulladékká vált ember, pedig az arca szép volt, s teljesen zavarba hozott, ahogy valami megszégyenítő önbizalommal a helyzete fölé emelkedve mosolyogni tudott rám.

1. Nézd, én valóban segíteni akarok rajtad. Szerzek neked ételt, italt, ruhát, elvihetlek valahova lezuhanyozni, vagy orvoshoz….
2. AAAhhhhh….
3. Mire van leginkább szükséged?
4. AAAAhhhhh….
5. Mossam le az arcodat?
6. AAAhhhhh….
7. Takarjalak be? Szerezzek egy jó alvózsákot? Vigyelek kórházba, melegedőbe?
8. AAAhhhhh…..
9. Hozzak valami kaját?
10. AAAAAAAAhhhhhhhh….

egyre reménytelenebbnek tűnt a helyzet, mert nem válaszolt, csak sóhajtozott, akár jajgatott volna, majd váratlanul abbahagyta, s a szemével pislogni kezdett, amivel azt jelezte, hogy mondani akar valamit. Fölé hajoltam, s megcsapott a szájából felém törő iszonyatos bűz. észrevette, hogy megrándult az arcom, amin elmosolyodott, majd nagyon halkan a fülembe súgta.

1. Csak egyvalamit akarok tőled….
2. Igen? Mondd csak bátran, bármi is legyen az, megteszem, mert én eldöntöttem, hogy segíteni fogok rajtad…
3. Nyaljál ki…..

elborzadtam. rájöttem, hogy a saját csapdámba sétáltam bele. most mit mondjak? hogy nincs nyelvem? vagy, hogy annyira fáj a hátam, hogy nem tudok úgy lefeküdni, hogy azt megtegyem? vagy hogy majd hozok magam helyett egy kutyát?

1. Hát…én azt….nem is tudom…beteg vagyok…meg…nem tudom, hogyan kell csinálni….

arcára diadalmas mosoly ült ki. igen, megszégyenített. itt fontoskodtam előtte azzal, hogy bármit megtennék érte, s amikor ő azt kéri, hogy lássam meg benne a nőt, a vonzó, teljes értékű lényt, szégyenteljesen megfutamodok.
– Kérjél inkább valami mást! Ha kell, akár az egyik vesémet is odaadom neked….
kiábrándult kacérsággal nézett rám, s olyan hülyének éreztem magamat, mint még soha.

1. Nyalni se tudsz, te szánalmas patkány? – suttogta.
2. Nézd! Teljesen félreértesz! Gyönyörű vagy, és tényleg nagyon megtisztelő a kérésed, de én a fiúkat szeretem, és egy halálos fertőző betegségben szenvedek, amit nem akarok neked átadni, és a műcsípőm miatt se tudom megtenni, mert ha lefekszek, akkor majd nem tudok felállni…
3. Húzz el a francba…. – nyögte kiábrándultan, majd elfordította a fejét.

teljesen tanácstalan voltam, s fogalmam sem volt, hogy most miként tudnék ebből az idióta helyzetből méltó módon kigabalyodni, én, aki immár az emberiség megsegítésére felesküdtem, s most a világ talán legnyomorultabb lényén voltam képtelen segíteni, egyetlen vágyát teljesíteni, sőt, az öröm helyett fájdalmat okoztam neki, hiszen én, a magamat felmentő lovagnak képzelő valaki, csak még jobban megerősítettem őt abban a hitében, hogy nem több egy kupac teljesen feleslegesen lélegző szemétnél.
összeszedtem maradék bátorságomat, s megsimogattam az arcát, de ő még jobban elfordította, majd lejjebb csúsztattam a kezemet, s megsimogattam a mellét, amit kisebb sóhajokkal jutalmazott, hogy amikor még lejjebb kalandozott szánalmas törzsén a tenyerem, amikor néhai lábainak a közét finoman megérintettem, végre egy hangos, megelégedett sóhajt hallasson.
úgy tűnt, megúszhatom ennyivel, ám ekkor hirtelen felém fordult, hihetetlen gyorsasággal felült, s rányomta száját a számra, majd a törzsével ledöntött, s miközben a meglepetéstől köpni-nyelni se tudtam, máris rajtam volt, s mig háton fekve a büdös rongyok, szakadt paplanok és kartondobozok közé beszorultan tágra nyílt szemmel értetlenül néztem, ő sosem látott fürgeséggel már meg is lovagolt, s úgy ugrált rajtam, mint egy őrült kéz- és lábnélküli lovas, aki már igencsak megtalálta a nyerget, amelyet most széttrancsíroz.

1. AAAAAAAAAAAAAAAhhhhhhhhhhhhh… – sóhajtozott most már jó hangosan, miközben a törzse beszippantott belőlem mindent, amit csak tudott förtelmes vulkánként.
2. Te, nem lenne jobb, ha mégis inkább valahpgy máshogyan segítenék rajtad? – kérdeztem kétségbeesve.
3. AAAAAAAAAAAhhhhhh….
4. Szerzek neked gyönyörű művégtagokat! De olyanokat, hogy senki se veszi majd észre, hogy bármid is hiányozna…
5. AAAAAhhhh… – egyre hangosabban sóhajtozott, már-már ordított, s olyan erősen szorított azzal a valamijével, hogy ahhoz foghatót még soha nem éreztem.
6. Veszek neked egy különleges autót, amelyet majd vezetni tudsz a száddal irányítva, meg lakást, egy nagyon szépet, meleget, gyönyörű bútorral, meg ápolókat, orvosokat, amit csak akarsz, csak hagyjál békén, én ezt nem bírom tovább…
7. AAAAAAAAAAAhhhhhhhhhhhh, AAAAAAAAAAAAhhhhhhhhhhh, AAAAAAAAAAAAhhhhhhhhhhh…
8. Beköltözhetsz hozzám! Gyönyörű kriptám van! Berendezkedhetnénk ott kettesben, mit szólsz hozzá? Védve lennél az esőtől, hótól, széltől, és akár egy igazi párocska élhetnénk együtt! Segítenék neked mindenben, igazi kis babámként babusgatnálak, csak szálljál már le rólam könyörgöm!!!!
9. AAAAAAAAAAhhhhhhhhhhhh, AAAAAAAAAAAAhhhhhhhhh, AAAAAAAhhhhhhhhh….

hiába volt minden. rajtam vonaglott, a belsejével, mint valami harapófogóval szorított, s szívta ki minden erőmet, nedvemet, reményemet.

1. Könyörgöm, hagyjál békén! Hiszen én is épp olyan nyomorult vagyok, mint te! Ne öld meg a lelkemet!
2. AAAAAAaaaahhhhh, AAAAAAAAAAAAAAhhhh….

hatalmasakat nyögött és szinte üvöltésszerűen sóhajtozott, miközben már jópáran összegyűltek az útszélen, s elképedve figyelték, hogy mi a frász is történik velünk, s ahogy egyre brutálisabbá és őrültebbé vált a helyzet, lassan megszabadultam minden reményemtől és szégyenérzésemtől, s még élvezni is kezdtem ennek a roncsnak az akcióját, amellyel az utolsó agydarabkáimat is magába akarta porszívózni.

1. AAAAAAAAAAAhhhhh, AAAAAAAAAAAAAAAAAAhhhhh, AAAAAAAAAAAAAhhhhhhhhhhhh – üvöltötte immár torkaszakadtából, majd mintha újra, meg újra átdöfték volna a szívét megvonaglott, rám omlott, nyelvét még egyszer mélyen a számba nyomta s elaludt.

a nézelődők tanácstalanul álltak és vártak, hogy most mi lesz a két véglénnyel, majd látva, hogy a műsor véget ért, lassan fejcsóválva szétszéledtek, hogy mögöttük egy szirénázó rendőrautó bukkanjon fel a távolban. istenem! ezek most engem elvisznek, mert megerőszakoltam egy fogyatékost! sőt, talán még azt is rám fogják, hogy én vágtam le a kezét-lábát! megpróbáltam kihúzni magamat alóla, de nem ment, a szorítása még mindig olyan erős volt, mintha bilincsbe vert volna, majd elkezdtem ide-oda tologatni elalélt testét, hogy végül sárosan, maszatosan, nagy nehezen kiráncigáljam magamat, s pillanatokkal a rendőrök érkezése előtt beguruljak a közeli bokrok közé, majd onnan gyorsan továbbkúszva megszabaduljak napi jócselekedetem alanyától, s amikor a kis parkos rész másik oldalán kijöttem, egy idős nőt vettem észre, aki galambokat etetett, bevetettem magamat a madarak közé, s a nekik szánt száraz kenyeret kezdtem el csipegetni, mint egy meghülyült, szárny nélküli madár, majd amikor a hölgy rikácsolni kezdett felálltam, otthagytam őket, s visszaindultam grófi birtokomra, abba a nyomorult, szánalmas, koszos, csontokkal teli, dohos pincébe, amely mégis a legkedvesebb és a legszebb volt nekem az egész égadta világon.”